Napok, hetek...

Napjaink nyugodtak mostanában...
Immánuel reggel elviszi Priszcillát bölcsibe, elmegy dolgozni, aztán majd csak délután 3 óra után hozza haza, akkor ebédelünk, és ő megy a második váltásba.
Igy elég sok időm marad, amit úgy osztok be, ahogy éppen akarok..
A kis munkáimat elvégzem, aztán olvasok, könyvet, vagy Bibliát...még mielőtt jönnek pihenek egy kicsit, hogy aztán legyen erőm Priszcillára délután. Nem szoktunk hancurozni, sem szaladgálni, mégis kell egy kis energia rá...
Kb igy nyugodtan telnek a napok, a nagy várakozás közepette...Márk nemsokára megérkezik, és akkor ez felborul, tudom, de addig is kihasználom...Kicsit hiányzik Priszcilla, hogy nincs itthon délelőtt, de tudom, hogy igy jobb neki is, mert nem lenne elég energiám rá egész nap, legalábbis úgy érzem...
Délután viszont nem csinálok semmi mást, csak együtt rajzolunk, ragasztunk, szinezünk, mesét nézünk (semmi mást nem akar, csak Bambit, azt is max fél órát nézi, még sose látta végig).

Sokan kérdik, hogy na még nem jött a baba? Hát, még nem jött...mindig mondom...ezen a héten vagyok 39 hetes, szóval nem késett, csak én kicsit hamarabb vártam, mert Prisz hamarabb jött...na de hát az Úr tudja, hogy mikor van teljesen felkészülve, mikor kell megérkezzen...
Egyesek azt is kérdik, hogy biztos csak egyen vannak ott bent? Hát, ebből mindig megértem, hogy óriásinak tűnik a hasam...nem érzem olyan nagynak...csak nehezen mozgok tőle, lehajolni meg még nehezebben, elvégre csont van a hasamba nem? :)
 Amúgy kicsit nehéz a várakozás, és még nehezebb a bizonytalanság, hogy nem tudni mikor jön...Immánuel egy ifjúsági konferenciára kell menjen szombaton, igy nagyon rosszul jönne, ha épp szombaton érkezne, de azért szeretném már, hogy itt legyen a karjaim között, és egy rendes ölelést adhassak már Immánuelnek, meg Priszcillának...olyan régen nem szorithattam már magamhoz őket úgy rendesen...
Néha úgy belegondolok, hogy megint öltöztetni kell a kis picuri babát, megint etetni kell, olyan kis tehetetlen lesz, a fejét sem fogja tudni tartani...annyira elszoktam ezektől...Priszcilla már egyedül eszik leginkább, és egyedül levetkőzik, ha jó kedve van, az öltözködésnél dugja a kezét a blúzba, a lábát a nadrágba, na persze, ha nem épp vicces kedvében van, és éppen nincs kedve felöltözni, akkor mindig elhúzza a lábát tőlem...na de tényleg sokat segit...aztán meg gyere ide, hozd ide, vidd oda...hűha, Márknál még kell egy kis idő, mire ezeket egyáltalán megérti, nemhogy teljesitse...de tudom, hogy minden korszaknak megvan a maga szépsége...ahogy rám lesz utalva, ahogy megnyugtatja a jelentlétem, aztán ahogy elkezd mosolyogni, gőgicsélni, mind olyan gyönyörű pillanatok lesznek...és ezek a pillanatok Priszcillánál már elmúltak...nála most mások vannak, amivel megörvendeztet....a tegnap zeneóra volt, énekeltek a fiatalok, ő is odaállt a mikrofonosok közé, vett egy mikrofont, a lábával ütötte a ritmust, és tele torokból ő is énekelt: Adonáj, Adonáj, Adonáj....a fiatalok nemrég tanulták ezt az éneket, és nagyon tetszik neki, mindig ezt énekeli mostanábam...nem számit, hogy mások mit énekelnek, ő fújja az adonájt....és persze, nem marad el a ritmus verése a lábával...mert hogy Apa úgy gitároz, hogy közben veri a ritmust...kérem, ő sem tehet másképp....
Majd megpróbálom egyszer lekamerázni...nagy érték lenne, ha sikerülne megörökiteni...
A szinezésben is látom, hogy fejlődött...nem csak úgy összefirkálja a lapot, hanem látom, hogy próbál ott szinezni, a vonalak között...aztán persze elfogy a türelme, és nem birja olyan finoman végig csinálni, ahogy elkezdte, de ez már haladás, hiszem, hogy tovább is fejlődni fog...

Az Úrnak nagyon hálás vagyok ezekért a kincsekért, csodákért, ajándékokért, akikkel megáldott engem.
És egy ilyen férj mellett, mint Immánuel, nem nehéz feleség és anyuka lenni. Gondoskodó, szerető, vidám, nem veszekedő, és még sorolhatnám vég nélkül...
Nagyon hálás vagyok családomért az Úrnak!!!
Mindenért NEKI legyen dicsőség!!!