Hála

hála, hála, hála...legelőször Istennek azért, mert nem enged feljebb kisertetnünk, mint amennyit elszenvedhetünk.
Egy adott pillanatban úgy éreztem már, hogy tovább nem birom, és akkor olyan történt, amire egyáltalán nem számitottam...Immánuel kómába esett. Amikor úgy éreztem, hogy teljesen az erőm végére jutottam, akkor Immánuel kómába esett.........és jött az Úr, és percről percre, óráról órára, nappalról éjszakára, éjszakáról nappalra erőt adott. Minden lépéshez, minden kérdéshez, amit Immánuel feltett, minden pillanathoz, amikor félrebeszélt, amikor sirt, amikor mosolygott....az Úr erőt adott, hogy tudjak vele sirni, vele örülni...Az Úr erőt adott, hogy mikor hazajöttem, Priszcillával játszani tudjak, beszélgetni vele, ha nem is annyit, amennyit ő szeretett volna, de egy keveset legalább.
Hála a sok imáért, amit testvéreink elmondtak érettünk. Hiszem, hogy nem hullanak a porba. Hiszem, hogy meghallgattatásra találtak...
Aki nem tudná, mi történik, és olvassa a blogot: Immánuelt cukorbetegnem nyilvánitották 2009 decemberében. Februárig inzulinnal kordában tarotta a cukorszinteket, de hittel ráálltt az Igére, hogy ő meggyógyult, és felmondott az inzulinnal. Két hónapig, mint egy egészséges embernek, jó cukorszintjei voltak, de április végétől kezdett felborulni minden. Kezdtek magasabb cukorszintjei lenni, kezdett megint rohamosan fogyni (aki ismeri, az tudja, hogy addig is nagyon sovány volt). Júniusban már a cukormérő gép nem mutatta ki a cukorszintet, annyira magas volt. (a 600-at még kimutatja). Aztán július végétől nagyon romlott az állapota, az étvágya elment, az ereje elhagyta, és folyadékot sem ivott annyit, mint azelőtt (6 litert is megivott naponta). A helyzet eldurvult, de ő kitarott a hite mellett, hogy az Úr őt meggyógyitotta, és nem akart orvoshoz folyamodni. Augusztus 22-én éjszaka kómába esett, kihivtuk a mentőt, és a beleegyezésemmel inzulint adtak neki, hogy a 850-es cukorszintjét levigyék. Teljesen ki volt száradva, literszámra nyomták bele a vizet. Kb 4-5 órát volt kómában, de utána is sokszor nem volt magánál, rengetegszer kellett elmondani neki, hogy hol van, miért került oda, mi történik vele. Ez egy hete történt. Most már, hála az Úrnak, erősödött, már kb 10 kilót hizott, és ha le is vannak gyengülve az idegei, akkor is, magánál van, értelmesen gondolkozik, és ami a legfontosabb, hogy az Úr akaratát keresi, az Úrban való hitét nem veszitette el. Dicsőség az Úrnak.

Közben Prisz sokat fejlődött, kiscipőket nőtt ki, a sonkák a lábán jó ráncosak :)
Gagyog, rengeteget gagyog, és nagyon gyorsan beszél. Áll, még nem egyedül, de pár másodpercre magában is megáll az ágy mellett. Hizeleg, hisztizik, kipróbálja a türelmemet...egyedül eszik virslit, kenyeret, meg amit még lehet kézzel...táncol, ha énekelek, vagy ha zene megy...játszik...rengeteget játszik egyedül a játékaival, de igényli azt is, hogy együtt szátsszunk, hogy meggyurjam, hogy dobigáljam...és..hiányzik neki Apa.....hiányzik...

Isten soha nem hazudik. Ha azt mondta Immánuelnek, hogy meggyógyitja, akkor meggyógyitja. Csak ne akarjuk mi megszabni Neki, hogy Ő milyen módon dolgozzon!!! Sokszor vannak elképzeléseink, és úgy gondoljuk, hogy úgy lenne a legjobb, ahogy mi terveztük, ahogy mi gondoltuk. De az a legfontosabb, hogy minden úgy történjen, ahogy Isten előre kitervezte, kigondolta. Bölcs Istenünk van...Legyünk mi is bölcsek, és engedjük, hogy Ő úgy munkálkodjon bennünk, ahogy Ő jónak látja!!!
Sok áldást...és bölcsességet az Úrtól...erre a hétre is...